Túszok Veszprémben – 1919 árnyéka a várbörtön falai között
A Magyarországi Tanácsköztársaság 133 napja nemcsak országos politikai fordulatokat, hanem helyi tragédiákat és félelmeket is hozott. A Veszprém életében az egyik legmegrázóbb epizód az úgynevezett „veszprémi túszság” volt, amikor a hatalom a társadalom ismert és tekintélyes tagjait gyűjtötte össze és zárta falak közé – elrettentésként és biztosítékként.
1919 tavaszán a forradalmi vezetés attól tartott, hogy a vidéki városokban ellenforradalmi megmozdulások törhetnek ki. Ennek megelőzésére országszerte túszokat szedtek: papokat, hivatalnokokat, vagyonos polgárokat. Veszprémben is hasonló forgatókönyv valósult meg. A város ismert alakjai közül többeket egyik napról a másikra vittek el, és a várbörtön falai közé zárták.
A túszok között voltak egyházi személyek, köztisztviselők és olyan polgárok, akik korábban a helyi közélet meghatározó szereplői voltak. A névsor ma már részben ismert, és a Várbörtön Látogatóközpont kiállítása őrzi emléküket. Sorsuk közös volt: kiszolgáltatottság, bizonytalanság és állandó félelem. Nem tudhatták, meddig tart fogságuk, és mi lesz a végkimenetel.
Veszprémi túszok
Fotó: Péti Szilveszter
Csak egymásban tartottuk a lelket
A túszszedés szorosan összefüggött a korszak erőszakos fellépéseivel, a vörösterror intézkedéseivel. Bár Veszprémben nem történt tömeges kivégzés, az ország más pontjain bekövetkezett események híre eljutott ide is, és tovább növelte a rettegést.
Egy fennmaradt visszaemlékezés így idézi fel a fogság napjait:
„Nem tudtuk, mi vár ránk. Egyik napról a másikra vittek el bennünket. A cellák hidegek voltak, az őrök szűkszavúak. Nem volt biztosíték arra, hogy másnap még élünk. Csak egymásban tartottuk a lelket.”
Nem pusztán helytörténeti epizód
A beszámoló jól érzékelteti azt a pszichés terhet, amely a fogvatartottakra nehezedett. A fizikai körülményeknél talán még súlyosabb volt a bizonytalanság: a túszok léte önmagában politikai eszközzé vált.
A Tanácsköztársaság bukásával a veszprémi túszok többsége kiszabadult, és visszatérhetett családjához. Az élmény azonban nyomot hagyott nemcsak bennük, hanem a város kollektív emlékezetében is. A történet ma már nem pusztán helytörténeti epizód: figyelmeztetés arra, milyen gyorsan válhatnak civilek politikai játszmák eszközévé.
A veszprémi túszság emléke ma is jelen van – a várbörtön falai között, a kiállítás tablóján szereplő nevekben, és azokban a történetekben, amelyek generációról generációra öröklődnek.
A veszprémi túszok névsora (1919)
27 napos fogság: Óvári Ferenc (ügyvéd, országgyűlési képviselő), Kelemen Imre, Pósa Endre (könyvkiadó), Gácser Lőrinc (városlődi főjegyző), Rupert Rezső (ügyvéd, országgyűlési képviselő), Rosenberg Zoltán faipari igazgató), Velty Ferenc (kőfaragó, bauxitbánya-tulajdonos), Velty István (bányatulajdonos), Velty Miklós (bányatulajdonos), Schiller Samu (Veszprém város főszámvevője), Reininger Dezső, Politzer Miksa (kereskedő), Schmertz Miksa (kereskedő), Deutsch Izidor (drogéria, gyógyszertár tulajdonos), Radocza Vince (csizmadia), Kulcsár Károly (vaskereskedő), Wertheim Imre (kereskedő)
26 napos fogság: Holitscher Károly (földbirtokos Csetény), Jókai-Ihász Miklós (földbirtokos Devecser)
25 napos fogság: Komjáthy László (polgármester)
24 napos fogság: Mihályfi József (jogász)
22 napos fogság: Csikvándy Ernő (földbirtokos), Lonkai Géza (földbirtokos Dég)
Rövidebb ideig fogva tartottak: Kenessey Pongrác (főispán) – 2 nap, Nagy Ádám Mihály (kisbirtokos) – 2 nap, Dőri (bőrkereskedő) – időtartam nem teljesen egyértelmű a forrásokban, Juraszek János (Veszprémi Törvényszék elnöke) – 3 nap, Gunszt Ignác (kereskedő) – 6 nap, Benácsek Béla (Veszprémi Káptalan főkönyvelője) – 6 nap, Weisz M. Ignác (gabonakereskedő) – 7 nap, Török Gyula (Veszprém rendőrkapitánya) – 9 nap, Csősz Gyula (főállatorvos) – 9 nap