„Beszélni kell róla” – kiállítás nyílt a diktatúra elhallgatott áldozatairól
Megható pillanatokkal vette kezdetét az a kiállításmegnyitó a Várbörtön Látogatóközpont pincegalériájában pénteken, amely a kommunista diktatúra internálásainak, kényszermunkatáborainak és kitelepítéseinek történetét tárja a látogatók elé.
A rendezvényen külön köszöntötték Balázs Sándort, a korszak 90 éves túlélőjét, valamint Mészáros Gyula fiát, akinek édesapja akkor kezdte el kitartóan gyűjteni és publikálni a dokumentumokat, amikor ezzel a témával még korántsem volt tanácsos foglalkozni.
A kiállítást Bank Barbara, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tagja nyitotta meg. Beszédében hangsúlyozta: a tárlat egy ötéves kutatómunka része. A projekt részeként 15 perces kisfilm, katalógus, visszaemlékezés-gyűjtemény, diákoknak szóló oktatási anyag és egy átfogó online felület is készült, ahol a tablókon szereplő információknál jóval részletesebb anyag érhető el.
Mint elhangzott, nem a források bősége, hanem éppen azok hiánya teszi nehézzé a korszak bemutatását. A diktatúra módszeresen tüntette el a nyomokat. Több mint ötezer, az Államvédelmi Hatóság által kényszermunkára hurcolt személyről beszélhetünk, több mint tizennégyezer budapesti kitelepítettről, valamint mintegy nyolcezer családról, akiket az ország különböző térségeiből telepítettek ki. Sok esetben nincsenek teljes dokumentumok, személyes iratok, fényképek, sőt sírok sem. 1945 és 1956 között több mint 120 olyan áldozatról tudunk, akik jelöletlen helyen nyugszanak.
A megnyitón szó esett arról is, hogy a mai napig nincsenek pontosan elhatárolva a kényszerlakhelyre hurcolás és az internálás jogi fogalmai. A zárt táborok, internálótáborok, kényszermunkatáborok rendszere határozatlan idejű fogva tartást jelentett: nem létezett előre meghatározott szabadulási idő, a rabok sorsa teljes mértékben a hatalom döntésétől függött.
A fordulat 1953-ban, Sztálin halála után következett be, amikor a szovjet politika enyhítése Magyarországon is változásokat hozott. A hallgatás kényszere azonban megmaradt. A túlélőkkel titoktartási nyilatkozatot írattak alá, a Szovjetunió táboraiból hazatérőknek pedig azt mondták: ha beszélnek, visszaviszik őket. A félelem generációkon átívelt, sok családban a mai napig csak töredékesen ismert a múlt.
A brutalitás érzékeltetésére a megnyitón felidézték a recski kényszermunkatábor egyik ismert esetét is. Az internált Kiss Dánielt gúzsba kötve a kályhához szorították, keze súlyosan megégett, amputálni kellett. „Bűne” mindössze annyi volt, hogy egy elhunyt rabtársa láttán felsóhajtott: „Mi innen nem fogunk.”
A zárt családi táborokban hatéves kortól kötelező volt a kényszermunka. Az érkezéskor a családoktól elvett személyes tárgyakat gyakran elégették, később – 1956 után – pedig sokan maguk semmisítették meg az emlékeket a megtorlástól való félelem miatt. Így vesztek el pótolhatatlan családi dokumentumok, naplók, fényképek.
A 12 tablónól álló kiállítás célja, hogy a fiatal generáció számára is érthetővé és átélhetővé tegye ezt a korszakot. Ahogy a megnyitón fogalmaztak: beszélni kell róla, hogy soha többé ne történhessen meg.
A rendezvény Jónás Pál volt recski rab visszaemlékezésének részletével zárult, amely a túlélés belső küzdelméről és a megszólalás felelősségéről szólt.
A megnyitó előtt a Törvényszéken koszorúztak és emlékeztek a város prominens képviselői, világi, egyházi vezetők, '56-os szervezetek.
