Az akasztófától a „bármit megtehetsz”-ig
Nem feltétlenül kell, hívőnek lenni ahhoz, hogy belássuk, a Szentírás világosan fogalmaz: a Tízparancsolat kimondja: „Ne vedd hiába Istened nevét!”. Valaha halálbüntetés járt érte – de hogy van ez napjainkban? S hogy lehet, hogy az emberi törvényt az isteniek fölé helyezve ártatlanul fosztanak meg embereket szabadságuktól?
A Várbörtön Látogatóközpont rengeteg kérdés mellett a fenti témát is boncolgatja, nap mint nap sokan megbotránkoznak például azon, hogy még az 1500-as években is egyértelműen halálbüntetést vont maga után az Istenkáromlás, miközben ma úton-útfélen büntetlenül használjuk nevét bármilyen szövegkörnyezetben, akár indulatból, szidásra. Kiállításunk erről részletesen tájékoztat, s nem hagyja említés nélkül azt sem, hogy a nagyjából száz éve (1924-ben, nem volt oly rég’!) megírt Lázadó Krisztus című verséért József Attilát kilenc havi fogházbüntetésre ítélték – holott, ha elolvassuk, bizony vitatható, valóban Istenkáromlás-e, amit papírra vetett. Szakértőink és magam nevében azt mondhatom, egyértelműen nincs benne ilyen szándék, amit a költő habitusa, hitről alkotott felfogása, „Istenes” versei mind alátámasztanak.
Na de hogy állunk ma a dologgal? Mint írtuk, naponta sajnos sok-sok ember szájából elhangzik Isten neve jelzőkkel és cselekedetekkel fűszerezve, sőt a közösségi platformok mindennapi térhódítása, folyamatos használata közben gyakran le is íródik. Sok esetben valós nevüket vállalóktól ugyanúgy, mint a kamu-profillal rendelkezőktől. Sajnálatos…
Valóban ennyit züllött a közfegyelem pár száz esztendő elteltével? Büntetlenül megtehetjük ma azt, amiért anno életükkel fizettek akár azonnal, akik pillanatnyi meggondolatlanságukban, indulataiktól hevítve kimondták a ki nem mondhatót? Vagy egyszerűen csak az az egésznek az oka, hogy a társadalom, a morális felfogás változott? Esetleg az, hogy nyomon követhetetlenné vált mára ki, mikor, miért, milyen indíttatásból veszi hiába Isten nevét – azaz szegi meg a hitünk és életvitelünk alapját adó Tízparancsolatot?
Elgondolkodtató kérések, bár nem csupán erkölcsileg azok. Tudunk sajnálatos eseteket a közelebbi múltból. Mindszenty József veszprémi püspök – akinek megpróbáltatásairól egyébként a Várbörtön Látogatóközpontban sokat megtudunk – ebben a városban szentelt fel olyan kispapokat, akik végül követték őt a börtönbe. Világos, hogy nem Istenkáromlásért fosztották meg őket szabadságuktól, közismert, miért kapta életfogytiglani börtönbüntetését. A tiltakozó levél, amelyet az ország elpusztítása és a zsidóüldözés ellen fogalmaztak meg. Istenünk tisztelete a nyilas kormánynak személyesen átadott hitvallásának címéből is világos, ezen írás címe: Juramentum non – nincs eskü, alcíme: A forradalmat és az Egyházat egyszerre szolgálni nem lehet.
A nyilasok számára ennyi elég volt ahhoz, hogy Mindszenty célkeresztbe, illetve fizikailag a veszprémi várbörtönbe kerüljön munkatársaival és tizenhat, felszentelés előtt álló kispappal 1944. november 27-én, és a háború utolsó karácsonyát is ott töltse.
A zsidóüldözés elleni tiltakozás önmagában érint egy másik parancsolatot a Tízparancsolatból, az ötödiket: „Ne ölj!”. Ha jobban belegondolunk, még további parancsolatokat is! Az ugyan nem a Polgári Törvénykönyvbe foglalt, de minden egyéb felett álló isteni törvények pedig kétséget kizáróan felülírnak bármely, ember alkotta törvényt. Ezért csupán két megjegyzés, két gondolat az írás végére, melyeken érdemes picikét rágódni. Egyrészt azon, vajon mi okból esett ki véglegesen a büntetés-végrehajtás hatásköréből az Istenkáromlás, mint bűncselekmény, mely súlyosabb bárminél, s van-e esély, fizikai megvalósíthatóság visszaállítására. Másrészt meg azon, hogyan válhat magasabb rendűvé az ideig-óráig rémuralmat gyakorló emberi hatalmak alkotta ítéletek – a Jó Isten szent törvényeinél? Reformáció ünnepe táján ezekről sem árt elgondolkodni, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Látogatóközpontunk ebben szívesen nyújt segítséget. BP