A Viszkis visszatér a Várbörtönbe - Interjú Ambrus Attilával

A vezetést követően Ambrus Attila egy személyes beszélgetés során mesél élményeiről és tapasztalatairól. Ennek apropóján többek között a börtönévekről és az újrakezdésről kérdeztük.  

Hosszú idő telt el, most már bölcsebb vagyok, és hogyha véletlenül ugyanebbe a patakba lépnék, biztos vagyok benne, hogy a médiát kirekeszteném az életemből. Plusz éveket kaptam azért, mert az ügyvédem tanácsára ugyan, de túl sokat szerepeltem. Azt gondoltuk, a média egyfajta védőmechanizmust jelent majd, de tévedtünk. Most már tudom, hogy nem így kellett volna csinálnom. 

Igen, igyekeztem minimális erőszakot alkalmazni, de ez egy olyan bűncselekmény, amelyben óhatatlanul benne van, hiszen ez egy kényszerített helyzet. Több mint 300 embert zártam be különböző helyekre hat év alatt, akik többségében nem tudhatták, hogy este hazamennek-e a családjukhoz vagy sem. Nem volt semmi biztosíték arra, hogy nem lövöm le őket, mint ahogy a móri mészárlásban tették. Ez egy nagyon komoly lelki trauma, és kétségkívül még mindig vannak olyan emberek, akik átélték ezt az egészet, és iszonyatosan gyűlölnek. Részben értem a gyűlöletük forrását, csak az az egy baj van, hogyha úgy élet az életedet, hogy valakit gyűlölsz, megmérgezed a lelkedet. 

Nem szeretnék azzal haknizni, hogy menjetek bankot rabolni. Azt gondolom, hogy ha valamit elrontasz, akkor fontos, hogy lásd, hogyan tudod megoldani. Nekem a börtön egyfajta terápia volt, mert ott kerültem az élet “normális” medrébe, hiszen korábban nem voltak szabályok. Amikor bekerültem a börtönbe, szembesültem azzal, hogy ott viszont csak szabályok vannak.

Sok minden szerepet játszott ebben. Egyrészt a barátnőm jómódú családja előtt szerettem volna jó színben feltűnni. De ott volt az állampolgárságom problémája, illetve a 90’-es években a rendszerváltás utáni általános bizonytalanság. 

Utólag nyilván most már könnyű okosnak lenni, és nagyon sok mindenben ma már másképp látom a világot. Nyilván ebben tévedtem, hibát hibára halmoztam, és ma már tudom, hogy nem ez a megoldás. 

Biztosan. 

Őszintén? Igyon meg két vodkát, menjen haza, és nézze meg, mihez ért.  

Egyszerű a válasz: nem volt más opció. Amikor az embernek tizenhét év van a nyakában, el kell gondolkodnia a dolgokon, mert ha még olimpiai mértékben is számoljuk az időt, ez iszonyatosan sok. Felnő egy egész generáció. A börtön egy ingerszegény környezet, ezért muszáj valamit kezdeni magaddal odabent, mert különben megőrülsz. 

Azt gondolom, a kinti életben is nagyon fontos a sikerélmény, viszont ez bent hatványozottan igaz, hiszen annyira beszűkül az élettered, hogy bármi, amiből jól jössz ki, motivál, és visz előre.

Amikor bekerültem, nem volt érettségim, ezért leérettségiztem, szakmát tanultam, lediplomáztam. Közben kaptam egy műhelyt, ahol kiállításokat készíthettem. Tényleg úgy éreztem, ezeknek köszönhetően hasznos tagja vagyok a rendszernek. Direkt nem úgy fogalmaztam, hogy a társadalomnak, mert az nyilván kirekesztett, viszont abban a szűk körben egy fontos ember voltam. Nem csak azért, mert társadalmi munkát végeztem, hanem mert rengeteg időm volt tanulni, és felismertem azt a lehetőséget, hogy az éveket pozitív értelemben kell felhasználni.

Nekem a börtönélet nem arról szólt, hogy egész nap a kondiban voltam, sakkoztam vagy kártyáztam, utána kiszabadultam, és az első embert kiraboltam. A bent töltött évek alatt az elmémet próbáltam pallérozni. 

Egyszer bejött hozzám a börtönparancsnok, és azt mondta, hogy indul egy OKJ-s keramikus képzés, és megkérdezte, mit szólnék hozzá. Nem tetszett az ötlet, úgy gondoltam, én vagyok a „nemzet bankrablója”, nem szerettem volna a kezemet összekoszolni. Erre azt felelte, hogy semmi gond, van még tizenöt évem, nézhetem a falat.

Később megkaptam azt a műhelyt, ahol korábban tanultam, és onnantól kezdve szabadkezet kaptam. Sok feladatom volt, de ennek köszönhetően, miközben a többi elítélt az ünnepek alatt a zárkában ült, mert nem volt munkájuk, én lemehettem a műhelybe dolgozni. Ez óriási szabadságot jelentett. 

Meg kell találni, ami leköt, és szerencse kérdése is, hogy mi jön szembe veled. A hétköznapi életben is gyakran találkozhatunk új lehetőségekkel, nem sokkal, de egy-kettővel biztosan. Ezeket fel kell ismerni, nincs konkrét recept. Most sem tudom, mikor jön velem szembe az én nagy lehetőségem, de mindenre nyitott vagyok. Én így élek, alapvetően tudok kirekesztő lenni, sok mindennel problémám van a világban, de mindenkinek tiszteletben tartom a saját véleményét, legyen az politikai meggyőződés vagy vallás, hit. 

Persze, bárki véleményét elfogadom, ha meggyőz az igazáról. Viszont ahhoz, hogy ezt ma így lássam, kellett a börtön, hogy megtanuljam elfogadni és nem rögtön kirekeszteni másokat. Nagyon sokáig haragudtam mindenkire: a bíróra, az ügyészre, a társamra, mindig volt valaki, egy ügyeletes gonosz, akit hibáztathatok. 

Nem a bűntársam, nem az ügyész, és nem is a bíró, hanem saját magamat ástam a gödörbe. Ehhez kell az a fajta felismerés, hogy szembenézz a saját gyarlóságaiddal, hogy eljuss arra a pontra, hogy nem a másikban keresed a problémákat, hanem tükröt tartasz magad elé. És ha önmagadat el tudod fogadni, akkor az egész világot el tudod. 

Nyilván adott volt a témakör, ami mondhatjuk, hogy testhezálló volt. Én alapjában véve a bűn definícióját próbáltam megfogalmazni a különböző kultúrák és vallási megközelítés szerint. Felmerül a kérdés, honnan indult, mi számít egyáltalán bűnnek? Hogyan változik a bűn fogalma egy adott társadalmi vagy egy mikroközösségben?

A Budai Várban is tartok sétákat, és ott nagyon sokat tanultam a témában. Magyarországon a Csemegi-kódex értelmében sokáig szokásjog volt, nem pedig törvénykezés. Tehát a helyi szokásjogot próbálták mindenkire rákényszeríteni: ha valaki nem tartotta be az adott közösség normatíváit, kiközösítették. Nem kapott munkát, nem tudott vásárolni és nem vettek tőle semmit. 

Igen, a közösség teljesen kizárta. A mai világ már nagyon különbözik ettől, nem működik a „szemet szemért, fogat fogért” elv, ma már a joggal és jogszabályokkal próbáljuk megfogni és számonkérni azt, aki bűnt követ el.  

Most, hogy kérdezed, talán akkor, amikor először ébredtem magamtól reggel, és nem arra keltem, hogy felkapcsolták a villanyt.  

Azt gondolom, hogy ha nincs pénzed, akkor derül ki, ki az igazi barátod. Amikor semmi sem működik, akkor kell néhány ember, aki nyújtja a kezét. Abba pedig nem beleharapni kell, hanem megfogni. Nekem szerencsém volt, mert volt néhány ember, aki nyújtotta a kezét, és azzal éltem, nem pedig visszaéltem. 

Igazi déjá vu volt. Iskolaigazgatóként biztosan elhoznám ide a nagyobb gyerekeket: nem megijeszteni, csak szembesíteni őket a valósággal, hogy ha bemész a málnásba, nem csak egy medve jön, hanem nagyon sok, ott nincs mit tenni, a túlélés a tét.  

Igen, az újhelyi börtönben is rengeteg csoporttal találkoztam: iskolásokkal, különböző egyetemi hallgatókkal és jogászokkal is. A veszprémi Várbörtön ebből a szempontból kuriózum és egyedinek számít, mert egy történelmi helyszín, és kétségkívül egy impozáns hely, jó és rossz értelemben is. Fontos, hogy a börtön ne csak egy elrettentő példa legyen, hanem egyfajta betekintést adjon, akár a gyerekek számára is arról, hogy mit nem szabad. 

Persze, főleg azért, mert ha egy gyerek egyszer bekerül a börtönbe, onnantól kezdve nagyon nehéz. Aki javítóintézetbe kerül, onnan pedig egyenes út a felnőtt börtönbe. A Várbörtön már csak a lokáció és a története szempontjából is igazi különlegességnek számít, mert ezeknek a történelmi helyszíneknek megvan a nosztalgiája. Ha például egy átlagembert megkérdezel, hogy mondjon tíz filmet, abból hat-nyolc biztosan gengszterfilm lesz, vagy valami, ami a bűnhöz kapcsolódik.  

Egyszerűen az embereknek affinitása van a bűnhöz.

 Egy börtönmúzeumban az ember szembesül azzal, hogy milyen körülmények között éltek a rabok a régi időkben. Bemész, és ott kezdődik a probléma, hogy a zárkában belül nincs kilincs. Az pedig nagyon kellemetlen tud lenni, ha egy olyan helyre kell bemenned, ahonnan nem tudsz kijönni. 

Persze, tíz-tizenhárom év alatt vannak szokások, amik rögzülnek. Mindig mindenhol úgy ülök le, hogy szemben legyek az ajtóval, és lássam a kilincset. 

Tulajdonképpen van ebben egyfajta prevenciós jelleg. Ha hibázol, ez vár rád. Parancsolj, nézd meg. Kell ez neked? Nyilván el lehet lenni néhány hónapig úgy, hogy nézed a falat. Önmagaddal beszélgetsz közben. Vannak mélységek és magasságok. Van, ahol ezért pénzt kérnek és meditációnak hívják. 

Mindent szabályoznak, amit egy normális ember nem bír elviseli hosszú távon. A statisztikák szerint nyolc-tíz év az a pont, amikor a szakemberek szerint már személyiségtorzulásod lesz. Kiszabadulsz, kijössz és végül elkezdesz visszavágyni a börtönbe."

Igen, mert bent, a börtönben vagy valaki. Egy raktáros, egy konyhás, egy fontos fogaskerék a rendszerben. Amikor kijössz, egy utolsó börtöntöltelék leszel. Mondhatod azt, hogy jó, valakit fejbe csapok, megint visszamegyek, és lehetek bent én az élet császára. Persze ez nem vezet sehová, de ezek a programok, amiket tartok, pont arról szólnak, hogy egy kis betekintést engedjünk abba a világba, ami egyébként is sejtelmes, zárt és sokakat megborzongtat.

Ahogy említettem, nagyon fontos a kapcsolatrendszer, a család és a barátok. Az, hogy amikor gond van, legyen valaki, aki őszintén segít. A rendszer és az állam sajnos alkalmatlan arra, hogy visszaintegráljon. Ehhez elsősorban neked kell nagyon sokat tenned, plusz a közösség is kell hozzá, hogy visszafogadjon. 

Ott állsz priusszal, erkölcsi bizonyítvány és ruha nélkül, legrosszabb esetben nincs hol laknod és nincs mit enned sem. Akkor felmerül a kérdés: hogyan tovább?

Ez egy kőkemény statisztika, azt hiszem, Magyarországon a rabok csaknem nyolcvan százaléka visszaesik, amikor kikerül. Én például egyetlen olyan emberrel találkoztam bent a börtönben, akit hét év után megvárt a felesége. Tizenhárom év alatt, egyetlen eggyel. Régen más idők voltak, az asszonyok életük végéig várták a férjüket, hogy hazatér-e a háborúból, de ma már teljesen más világ van.  

Mások lettek a kapcsolatok. mindent lecserélünk. Ha nem jó, kidobjuk. Az a probléma, hogy annyira felgyorsult a világ, annyira habzsoljuk az impulzusokat, hogy előbb-utóbb nem várunk tovább, lelépünk. Erről szól az élet.  

Nyilván nehéz teljesen újat mondani, de azt gondolom, fontos ezt a szubkultúrát megismertetni az emberekkel, mert ez is az életünk része. Bárki bekerülhet. Azt szoktam mondani, hogy kétfajta ember van: aki ül és aki ülni fog. Gondolj bele, elindulsz egy nap autóval, és valakit elütsz. Bármikor megtörténhet a baj, akár hirtelen felindulásból vagy balszerencséből. Nem állítom, hogy mindenki börtönbe kerül egyszer, de ha lehetőséged van rá, hogy lásd, mi vár rád odabent, lehet, hogy kétszer meggondolod, hogy mondjuk ittasan autóba ülj.  

Nagyon fontos a háttér. Az iskola, illetve az a miliő, ahol él. De egy gyerek, amikor valami rosszat csinál, sosem úgy kezdi, hogy egyből fegyvert fog a másikra, hanem mindig vannak előjelei. Szokták mondani, hogy aki hazudik, az lop, aki lop, az mást is csinál, aki lop, az gyilkol is. Tehát ez egy folyamat része. A szülőnek kell felismerni, hol van az a pont, amikor a gyereket meg kell állítani, ahol nem mehet tovább.

Amikor például iskolákba megyek előadást tartani, rögtön azzal szoktam kezdeni, hogy tegye fel a kezét, aki lopott. Mindig én kezdem a sort. Én loptam. Ma már látom, hogy ez nem vezet sehova. Azaz de, a börtönbe. Ezeket az apró jeleket kell a szülőnek felismeri, mert igenis lehet látni őket. Csak itt jelenik meg a szülő felelőssége, hogy mennyire figyel a gyerekére.  

Ez egy nagyon komplex dolog, és nem csak a szülőről szól, hanem arról, hogy milyen közösségbe engeded, kik a barátai, milyen szabályokat állítasz fel. Vekerdy is azt mondta, hogy mindig kell egy keret, amin belül a gyerekek mozoghatnak, de a keretet én szabom meg. Azon belül mindenkinek megvan a maga szabadsága, de a szabályokat a szülőnek kell felállítania.  

Alapvetően jelenleg nagyon rövid tervekben gondolkodom, de ha a hosszabb távot nézzük, azt szeretném, hogy még éljek meg néhány évet, és láthassam a gyerekeimet felnőni. Ez a legfontosabb.

Nem, és nem tudom, hogy mit fogok majd nekik mondani. Biztosan el fogom mesélni, hogy mit csináltam, de attól félek, hogy nem leszek hiteles a szemükben. Ez egy nagyon komoly dilemma az életemben, mert nem tudom, hogy mennyire fogom tudni őket számonkérni bármilyen szinten is, bármivel kapcsolatban.

A gyerekek nagyon őszinték tudnak lenni és szétszednek. Szóval ez egy nagyon komoly kihívást jelent számomra, mert ha egyszer elrontasz valamit, onnantól kezdve a gyerek átlát rajtad, és nem tudod megmagyarázni, hogy jót akarsz, mert azt gondolják, te a saját életedet is elrontottad.

Az más kérdés, hogy valamilyen szinten helyrehoztam a hibáimat, de a múltam miatt mai napig sokan betesznek egy polcra, és ezzel nem tudok mit kezdeni. 

Alapvetően felépítettem erre egy brandet, és azt gondolom, ez még mindig sokkal jobb, mintha rabolnék. Nem bántok senkit, igyekszem minőségi dolgokat készíteni, nem másnak a zsebében turkálni, értéket teremtek. Azt gondolom, hogy egy olyan szakmának vagyok a képviselője, amely egy letűnt kor világát idézi. Olyan, mintha latint tanítanék. Nagyon kevés olyan keramikus van, akik ebben hisznek, és meg is tudnak belőle élni. Hála a jó égnek, lekopogom, én meg tudok. Emellett pedig vannak a különböző látogatások, budai séták, illetve a whisky-estek. Sokat olvasok a témában, kijárok Írországba és Skóciába, hiszen ahhoz, hogy beszélni tudjak mindezekről, felkészültnek kell lennem, és nem minden van benne a könyvekben.