A Viszkis Veszprémben: „Megmutatják, hol a hajléktalanszálló, aztán oldd meg”

„Nem szeretnék leülni, elég sokat ültem” – ezzel a mondattal indított Ambrus Attila a veszprémi Várbörtön Látogatóközpontban. A közönség nevetett a Viszkis poénjain, de a könnyed kezdés mögött ott volt mindaz, amiről ezen a délutánon szó esett: bűn, börtön, kitartás és az a nehéz út, amelyen valakinek újra fel kell építenie magát.

A Viszkisként ismertté vált egykori bankrabló a Rácsokon innen és túl, valamint az Állj talpra című programokon találkozott ismét az érdeklődőkkel. Ambrus Attila neve a kilencvenes években lett országosan ismert. Harminc rablás kötődött hozzá: bankok, takarékszövetkezetek, posták és utazási irodák. Veszprémben nem hőstörténetet mesélt, hanem betekintést engedett a legenda mögé. Beszélt arról, hogyan kallódhat el egy gyerek, ha nincs körülötte biztonság. Felidézte a családi hátterét, az őt ért bántalmazást, az édesapjával való nehéz kapcsolatát, és azt is, milyen érzés volt gyerekként azt megélni, hogy édesanyjára nem számíthat. Nagymamája jelentette számára a kapaszkodót, de amikor elveszítette, úgy érezte: „kihúzták alóla a talajt”.

Történeteiben sokszor keveredett a humor és a fájdalom. Elmondta például, hogy tizenegy évesen lopott először, de akkor még fagylaltot vett belőle a gyerekeknek. Később azonban már egészen más utakra tévedt. Saját szavaival így érzékeltette: emberölésen kívül mindent elkövetett.

– idézte fel a csíki párduc a rablásokkal járó állandó feszültséget.

Járta az utcákat, figyelte az épületeket, a biztonsági hiányosságokat, és azt is, hol vannak rések a rendszeren. Beszélt arról is, hogy akkoriban a bankbiztonság még egészen más szinten állt, az ő rablássorozata után pedig sok minden változott ezen a területen.

A legenda szerint a berni pásztora miatt fogták meg, ő viszont máshogy emlékezett erre. Azt mondta, 1999-ben hazament a cuccaiért és a kutyájáért. A határnál kapták el, akkor tizennyolc millió forint volt nála. De ettől sem lett könnyebb:

A beszélgetés egyik legnehezebb pontja édesapja halála volt. Ambrus Attila a jogerős ítélet idején, 2002-ben a sajtóból tudta meg, hogy meghalt az apja. Tizenhét év fegyházat kapott, és ezzel egyszerre kellett szembenéznie a múlttal, a veszteséggel és azzal is, hogy mi lesz vele odabent. Sokáig az hajtotta, hogy bebizonyítsa: apjának nem volt igaza. Ez a gondolat lett a motivációja odabent:

A börtönben a sport tartotta egyben. Börtönnaplót vezetett arról, mennyit futott, saját testsúlyos edzéseket csinált, fekvőtámaszozott. Azt mondta, kellett valami, amivel kiengedi a gőzt, különben mentálisan szétesik: „sport nélkül nem éltem volna túl” – vallotta be. A szabadulás után a kerámia lett az új kapaszkodó: műhely, kemence, munka. Valami, amit már nem elvett, hanem felépített. De a kinti élet sem indult könnyen, 37 ezer forinttal jött ki a börtönből.

– emlékezett vissza, hozzátéve: a gödörben derült ki, kik az igazi barátai. Nem sokan maradtak mellette, de volt, aki igen: keresztapja, Juszt László, a „pótmamája” és az a néhány ember, akire szabadulása után is számíthatott. Innen kellett újrakezdenie mindent.

Ambrus Attila a Várbörtönben arról is mesélt, hogy néhány éve a nagykanizsai börtönben beszélgetett fiatalokkal. Ahogy mondta, ha csak egy ember megértette abból, amit ott elmondott, már megérte bemenni. A beszélgetés végén kérdezni is lehetett, ekkor került szóba a gyermekvédelem és a fiatalkorúak börtönrendszere is. Szerinte ezen a területen lenne min változtatni: olyan szakértőket kellene pozícióba tenni, akik valóban értenek hozzá, nem pedig politikai alapon kiválasztani őket. A veszprémi délután így végül nem legendát épített a Viszkis köré, hanem azt mutatta meg, hogyan néz vissza valaki arra az útra, amely a rácsok mögé vitte, és azt is, hogyan kapaszkodott vissza onnan.