A túszság pszichológiája: Stockholm-szindróma

Definíciót tekintve a Stockholm-szindróma egy megküzdési mechanizmus vagy úgynevezett pszichológiai válasz egy bántalmazó helyzetre, fogságra. Az áldozat pozitív érzelmekkel kezd a támadója felé fordulni, együttérez vele, sőt néha az elkövetők érdekeit és céljait sajátjuknak is tekintik. Súlyosabb esetben negatívan viszonyulnak mindenkihez, aki ki akarja rántani őket a függőségéből, például a rendőrséghez vagy bántalmazó kapcsolat esetében a segíteni próbáló barátokhoz. A mechanizmus célja nem más, mint a szenvedő alany megbirkózása az őt érő traumával vagy szörnyű helyzettel, ezáltal biztosítva a túlélést.

Az az ​​incidens, amelyről ez a jelenség a nevét kapta, 1973. augusztus 23-án történt a stockholmi Sveriges Kreditbankban. Két megszökött korábbi elítélt átvette az irányítást az épület felett, 10 óra 15 perckor, géppisztollyal felfegyverkezve támadtak a bent tartózkodókra. Öt és fél napig, konkrétan 131 órán keresztül tartották túszként a banki alkalmazottakat egy trezorban. Miután a rendőrség elhárította a veszélyt, a túszok interjúkat adtak tapasztalataikról: a négy személy érdekes részleteket osztott meg a világgal, mivel erős köteléket alakítottak ki fogva tartóikkal; sőt, egyikük azt állította az ostrom alatt, hogy a szökevények "megvédik őket a rendőrségtől". Ez a pozitív hangulat a megpróbáltatások után is megmaradt.

A korábban említett tünetek, mint például a bántalmazó felé irányuló pozitív érzelmek, valamint a fogvatartott értékeinek és célkitűzéseinek internalizálása egyértelműen a helyzet előterében állnak. Ezen kívül az áldozat a poszttraumás stressz-szindrómához (PTSD) hasonló jelenségeket is tapasztalhat, beleértve a visszaemlékezéseket a traumás eseményre, a bizalmatlanságot, az ingerlékenységet, a szorongást és a koncentrációs nehézségeket. Az áldozat gyakran a bántalmazó legcsekélyebb kedvességéért is hálásnak érzi magát a sok rossz után, és önálló perspektíva hiányában az elkövető szemével látja magát. Azáltal, hogy az áldozat elfojtja saját rémületét, és olyan kötelék kialakítására törekszik, amelyet a bántalmazó viszonozhat – akár a valóságban, akár az áldozat képzeletében –, azzal reményt ápol, mivel ez a bántalmazó kapcsolatot táplálónak tűnő kapcsolattá alakítja át. Viszonylag kevés személy kerül ilyen fogságba, ennek ellenére a mindennapi életben is vannak olyan helyzetek, amelyek hasonló relációs dinamikát mutathatnak, és potenciálisan Stockholm-szindrómára emlékeztető állapothoz vezethetnek.

A modern streaming világ egyik népszerű sorozata, A nagy pénzrablás (La Casa De Papel, 2017) egyik központi pszichológiai motívuma a Stockholm-szindróma, amely több karakter kapcsolatában is megjelenik. Egyik legszembetűnőbb példája a sorozatban Mónica Gaztambide és Denver romantikus kapcsolata. Mónica a Spanyol Királyi Pénzverde alkalmazottja, a rablók túszává válik. Kezdetben fél tőlük, de ahogy a cselekmény előrehalad, egyre közelebb kerül az egyik rablóhoz. A kötelékük különösen akkor mélyül el, amikor Denver főnöke utasítása ellenére megkíméli a nő életét, és törődni kezd vele. Végül egymásba szeretnek, amikor pedig Mónica végleg a rablókhoz igazodik, új fedőneve, Stockholm utalásként szolgál erre a pszichológiai jelenségre: Mónica átlépett egy határt, már nem áldozatnak tekinti magát, hanem inkább a rablók egyikeként azonosítja magát.

Annak ellenére, hogy fikciós történet (amely vélhetően nagyban építkezik a fent említett bankrablási eset alapjaiból), a Stockholm-szindróma bemutatása több ponton is hitelesen ábrázolja a valós pszichológiai jelenséget. Azonban fontos megjegyezni azt is, hogy a sorozatban – érthetően a drámai cselekményszálak miatt – többször is idealizált és romantikus kontextusba helyezik ezt az állapotot, míg a valóságban a Stockholm-szindrómás áldozatok sok esetben nem szerelmesekké válnak, hanem egy összetett érzelmi manipuláció áldozatai maradnak.

Fontos megjegyezni, hogy a Stockholm-szindróma nem nyilvánul meg törvényszerűen minden túszhelyzetben vagy bántalmazó kapcsolatban. Ennek a jelenségnek az előfordulása ritka, számos tényezőtől függ, beleértve az áldozat személyiségét, a fogság időtartamát és a fogvatartó viselkedését is. A szindróma megértése kulcsfontosságú lehet a túszokkal folytatott tárgyalások, és a bántalmazáson átélt egyénekkel való munka során.

A Stockholm-szindróma jelensége rávilágít az emberi psziché elképesztő összetettségére, és szemlélteti, hogy a túlélési mechanizmusok szélsőséges esetekben milyen váratlan formákat ölthetnek. Az ilyen esetek tanulmányozása segítheti a szakembereket abban, hogy mélyebben megértsék és kezeljék az extrém stresszhelyzetekben felmerülő pszichológiai válaszokat.

Felhasznált irodalom:

Baki Franciska: Vajon a szépség tényleg szerette a Szörnyet?- A Stockholm-szindróma valójában