A túlélés magasiskolái – a GuLag és a „magyar GuLag”-ok

A Várbörtön Látogatóközponttal közösen szervezett esemény kapcsán tekintünk vissza a XX. század derekának szörnyű megtorlásaira. Úgy is fogalmazhatunk, a GuLag (Glavnoje upravlenyije iszpravityelno-trudovih Lagerej), a Szovjetunió kényszermunkatábor-hálózata mintájára készült, módszereivel működtetett magyarországi munkatáborokról és az embertelenségről adunk képet konkrét emberi sorsokon keresztül ebben az írásban. 

De előbb a szovjet mintáról: a GuLag nagyjából 1930–1953 között, majd a Sztálin vezette időszakban terjedt ki a Szovjetunióban politikai ellenfelek, a „nép ellenségei”, a hadifoglyok és a köztörvényes elítéltek fogva tartására, miközben kényszermunkát végeztettek velük, elsősorban a nehéziparhoz köthető fizikai munkákat, jellemzően bányászatban, erdőirtásban, csatorna- vagy vasútépítéseken, ipari nagyberuházásokban. A GuLag rendszerében több millió ember fordult meg, igen magas volt a halálozási arány a hideg, az éhezés, a betegségek és az erőszak miatt. Ezek a táborok főleg Szibériában, az Északi-sarkkör közelében, távoli, nehezen lakható területeken működtek. 

Az embertelen rendszer Sztálin halála (1953) után épült le fokozatosan, később sok politikai foglyot rehabilitáltak. Bennünk, magyarokban nyilván felvetődik a kérdés, jártak-e honfitársaink a kegyetlen helyeken. Igen, több tízezer magyar került GuLag-táborokba az úgynevezett málenkij robot végrehajtása részeként. Tömeges elhurcolásuk a második világháború végén indult a Vörös Hadsereg által elfoglalt területekről, így Magyarországról is. Különös, hogy az összegyűjtött „hadifoglyok” többsége polgári lakos volt, akiket a magyar hatóságok közreműködésével a szovjet hadbíróságok ítéltek el háborús bűntett vádjával, legtöbbször nyilván alaptalanul.

A másik kérdés, létezett-e egyáltalán hazatérés? Bár említettük, igen magas volt a halálozási arány, a túlélők nagy része 1946-47 között érkezett haza, gyakran egész életre szóló, súlyos egészségkárosodással. Nem véletlen, hogy sokan csak évtizedek múlva tudták (ha tudták!) feldolgozni a traumát. A málenkij robot tehát jelentős demográfiai-pszichológiai hatást gyakorolt az érintettekre. Hazánkból összesen mintegy hétszázezer embert deportáltak szovjet kényszermunkatáborokba. 

Nagyon fontos ismerni azt, hogy Magyarországon is működtek a GuLag-hoz hasonló kényszermunkatáborok! A háború után közel százhúsz(!) internáló-, gyűjtő- és munkatábor működött, néhány helyszín története – például Recské – ismertebb, másoké, mint a badacsonyi bazaltbányában működőé kevésbé. Nem mind volt munkatábor, előfordultak csak internálótáborok, ezekben összegyűjtötték, vagonokba zsúfolták az embereket, utána vitték őket munkatáborba, ahol már ténylegesen dolgozniuk kellett igen kemény fizikai munkát.

Ezeket főként a kommunista diktatúra elején, 1945 és 1953 között hozták létre szovjet mintára, de jóval kisebb léptékben. Működésük elve viszont ahhoz hasonló volt. A legismertebb magyar tábort Recsken hozták létre 1950-ben, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) titkos kényszermunkatáboraként, itt bírósági ítélet nélkül tartottak fogva politikai foglyokat, akiket kőbányában, embertelen körülmények között dolgoztattak. A recski tábor működési elvének alapja a titkosság, kényszermunka, verések, éheztetés erősen emlékeztetett a „nagy testvér” rendszerére. Internáló- vagy munkatábor működött Kistarcsán, Tiszalökön, Kazincbarcikán. 

Veszprém megyében főleg gyűjtő- és elosztóhelyeket vagy katonai objektumokhoz kapcsolódó munkaszolgálatos egységeket hoztak létre. A városban már a világháború idején dolgoztattak munkaszolgálatosokat katonai objektumok, laktanyák környékén. Pápán a katonai repülőtér és honvédségi létesítmények miatt ugyancsak, ide zsidó munkaszolgálatosokat is vezényeltek.

Ajkán a bauxitbányászathoz, a timföldgyártáshoz kapcsolódva ipari munkaszolgálatosokat alkalmaztak. 1945 után sok Veszprém megyei politikai elítélt Kistarcsára került, majd vissza Várpalotára, Inotára, ahol bányászati és ipari létesítményekhez köthető kényszermunka-jellegű foglalkoztatásban dolgoztak.

Herenden is dolgoztattak ipari üzemekben időszakosan politikai elítélteket, sőt, a badacsonyi bazaltbányában is. 

A felvidéki születésű Hamvas Béla neve közismert. Már fiatalon írogatott, néhány korai próbálkozása megjelent. Később – hazafias lelkesedéstől fűtve – diáktársaival önkéntes katonának jelentkezett, s a kiképzés után, 1916 nyarán saját kérésére a keleti frontra vezényelték. A Bruszilov-offenzíva súlyos harcaiban idegsokkot kapott, hadikórházba került, felépülését szülei házában folytatta. 1917-ben újra behívták, ám az észak-olaszországi frontra tartó csapatszállító szerelvényt Szlovéniában bombatalálat érte, Hamvast a légnyomás maradandóan megsebesítette. Lábadozása alatt jegyezte el magát végleg az irodalommal. A család Budapestre költözése után a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–német szakos hallgatója lett, első írásai 1919–20-ban jelentek meg a pozsonyi Tavasz folyóiratban, majd 1923-tól három évig újságíróskodott a Budapesti Hírlapnál, illetve a Szózatnál.

Később könyvtárosként dolgozott a Fővárosi Könyvtárban, közben tanulmányokat, esszéket, kritikákat, recenziókat publikált. 1942-ben a Szovjetunióban teljesített frontszolgálata alatt írta A háború nagysága és az ember kicsinysége című esszéjét. 1944-ben katonatisztként a rábízott zsidó munkaszolgálatosokat élete kockáztatásával hazaengedte. Németországba vezényelték, de megszökött a menetszázadától, és az ostromlott Budapesten bujkált mint katonaszökevény.

A bevonuló szovjet alakulatok elfogták, Szibériába kívánták hurcolni, de ismét megszökött. 1948-as tanulmánykötete, más publikációi miatt elnémították, úgynevezett B-listára került, sőt kényszernyugdíjazták, mindezek publikálási, szerkesztési jogának elvesztésével jártak. 

Később kénytelen lett földműves igazolványt kiváltani, és Szentendrén földet művelni, gyümölcsöt termeszteni, kertészkedni – de a regényírásról nem mondott le. Viszont a Rákosi-korszak alatti elvonultsága, hatósági szempontból kétes munkaviszonya tarthatatlanná vált: kénytelen volt elhelyezkedni. Raktáros és gondnok lett az Erőmű Beruházási Vállalat építkezésein 1951-54 között Inotán, majd 1954-62 között Tiszpalkonyán, végül 1962-64 között Bokodon, mellette írt, tanult, olvasott, fordított. Az 1964-ig tartó tilalom idején írásait szamizdatként terjesztették. 1957-ben megpróbálta visszaszerezni állását a Fővárosi Könyvtárban.

Kérvényét elutasították, s úgy döntött, inkább vidéki raktáros marad. 1964-ben havi 760 forint ellátmánnyal nyugdíjazták, s hazaköltözött feleségéhez Budapestre. 1968-ban halt meg agyvérzésben.

Írásai csak a 80-as évektől váltak fokozatosan nyilvánossá, 1990-ben posztumusz Kossuth-díjjal, 1996-ban Magyar Örökség Díjjal ismerték el munkásságát. 

A leghírhedtebb magyar GuLag, kényszermunkatábor a kommunista diktatúra idején a Recski volt, amelyet az ÁVH működtetett. Itt tartottak fogva törvényes eljárás nélkül politikai foglyokat, államellenesnek minősített személyeket, és másokat. 1950-ben nyitotta meg a Rákosi-rendszer a tábort, melybe valós, de sok esetben vélt okok miatt kerültek emberek. Köztük az 1917-19 közötti veszprémi főispán, Reinprecht Antal is, aki egy saját beszámolót írt Recskről, mely szerencsére fennmaradt. Egy személyes visszaemlékezés, amelyben leírja saját élményeit, a tábor hétköznapjait.

Ebben elismeri, hogy más – háborús vagy fronton szervezett táborokban – az áldozatok szenvedése igen nagy, ő mégis kifejezetten a recskit tartja a legkegyetlenebbnek. – Más haláltáborokban főként a fizikai elpusztítás volt a cél, Recsken pedig a „lelki és emberi méltóság” teljes megtörése is kifejezett cél volt – nemcsak a test, hanem az emberi lény megalázása minden szinten – írja visszaemlékezésében. A költő, Faludy György emlékei szerint Reinprecht Antal Recsken volt rabtársa, együtt dolgoztak az embertelen körülmények között. 

Családjával 1950-ben Nyugatra próbált szökni a kommunista hatalom elől, amikor az ÁVH emberei elfogták őket. Czifrát politikai bűncselekmény miatt bebörtönözték, kényszermunkára ítélték 1950–53 között. Előbb a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem építkezésén dolgozott kőfaragóként és fizikai munkásként. Állandó nehéz fizikai terhelést kapott, amikor 150 kilós kőtömböket cipeltettek vele. Megpróbáltatásit tovább nehezítette, amikor több más helyre szállították át mint politikai foglyot, szintén kemény fizikai munkára.

Az embertelen munka és körülmények miatt súlyosan megsérült keze és csuklója, ezért a későbbi koncerteken gyakran viselt erős csuklótámasztót. Hiszen zongoraművész volt eredetileg, miskolci rabtársainak még koncertet is adott hatalmas sikerrel. Élete végéig csuklószorítóban zongorázott, viszont hányattatásaiból előnyt kovácsolt. A munkatábor borzalmait – később fia elvesztésének fájdalmát is – beledolgozta játékába. Játékmódjának sajátos stílusával így a közönség újat, egyedit kapott. Ám ezen sikerek ellenére a szakma nem fogadta be igazán a „kívülről jött” zsenit. 

Egykori miskolci rabtársa, Határ Győző építész-író így emlékezik a Miskolcon töltött időkre: „Ma is előttem van (Czifra) akkori arca, mezítelen anatómiája a napon, fáradtas járása. Harminc-egynéhány éves se volt. (…) Mindig mosolygott (tán magányosan – tán sötétben is) és száját ez a kesernyés mosoly soha nem hagyta el; de ebben a maszkmosolyforma szájtorzulatban több volt a bántások keserű seprője, mint a balsorssal való megbékélés. Az ő világképe az elmarasztalt, a megítélt világ képe volt. (…)” 

„Kis ország vagyunk, de kényszermunkatáborokban gazdag” – a szabadeuropa.hu így foglalta össze két éve egy mondatban a „magyar GuLag-ok” képét.

Igaz! 93ezer négyzetkilométerre százhúsz kényszermunkatábor…